id. Ipó László: Önvallomás
" Mit is tehettem akkor, hogy szüleim szegények voltak, hogy csak a
szegénységet adhatták útravalóul, amikor 1911. március 4- én, Felsőboldogfalván
megszülettem, a gyertyafényben szundikáló életemmel? Nem tiltakozhattam akkor
sem, amikor édesapám az első világháborúban meghalt és apám helyett a Sors
fogott kézen. Ezek után paradoxon: az életemet a szegénységem formálta? Nem.
Volt amikor sokat elvett tőlem: a boldog
gyermekkort, a hazaváró szülői otthont, a felsőbb iskolai végzettséget. Talán
"felsőbb-iskola" volt, amikor az éhségtől az utcán összeestem, hogy
fűtetlen, bérelt szobában, fagyott ujjakkal festettem, lettem az emberlélek
sokszínű világának imádója. Már 53 éve, hogy ezt a változatos világot járom, kutatom,
csodálom és festem. Tehát sosem "csak" az arcot festem! Végtére is
hálás vagyok sorsomnak, hogy "akkor" kézen fogott és közelebb vitt az
ember értékeihez, szépségeihez... így lettem arcképfestő illetve realista
festő: ahogy az élet tanított igaznak lenni, az emberi lélek változatos
világában tanultam mindég, ne tévedjek.
Sokat tanultam Daday Gerő festőművésztől. Ő fedezett
fel Székelykeresztúron, 1926- -ban- Ő indított el a csodaszép pályán.
Két évig csak rajzolni tanított, de azt
megtanította!
Két év után Vass Albert hívott magához. Nála egy
évig festettem. Innen Herceg Ferenc, marosvásárhelyi festőművész hívott
magához, Dabóczi Józseffel. Itt két évig tanultam a falfestészetet, sokrétű
tudnivalóit. És végül Pattantyús Károllyal dolgoztam egy nyarat Szovátán. Az öt jó-nevű művésznél töltött közel hat év után felkészülve léptem önálló
életutamra, a festőművészet küzdelmes útjára... és... megérte! Szép volt.
1954- től a Képzőművészek Országos Szövetségének
tagja vagyok. Arcképeimből természetesen Romániában van a legtöbb de
Magyarországra, Venezuelába, Kanadába, Spanyolországba, az NDK- ba és Belgiumba
is eljutottak.
Székelykeresztúron élek, szeretem ezt a várost és
úgy érzem, a város is szeret engem."
id. Ipó László festőművész