Méltatások

Ványolós István Albert, művészettörténész:
A lélekábrázolás keresetlen szépsége
Elhangzott Székelyudvarhelyen, 2019. február 20- án, a Művelődési Házban, Ipó László festőművész emlékkiállításának megnyitóján
Tisztelt Tárlatlátogatók, Hölgyeim és Uraim,
Emlékkiállítást megnyitó beszédem mottója akár a "lélekábrázolás keresetlen szépsége" is lehetne. Nem véletlenül. Ipó László festőművész reneszánsz formátumú művészegyéniség. Krédója, mindvégig pályafutása alatt, az immanens szépség szolgálatában állt. Értünk, rólunk, és nekünk alkotott. "Azt és úgy festett, amit és ahogyan látott és érzett, az egyszerű embert, a létküzdelemben megfáradt székelyt", a fenyőerdők- mezők famunkását, földművesét, az acélöntőt, a bányászt, a mélység népét". Nem szépített, festett olykor himnikus nyugalommal, máskor a megszállottság eltökéltségével, életre gyötörten.
Rusztikus életképeiben van valami összetéveszthetetlen, valami, amit "székely couleur locale"- al azonosítunk. Feszes ritmusú képeinek diszkréten megbújó arcai, figyelő szemei, a kisvárosi hétköznapok színes egyéniségei lélektérképpé állnak össze. A lélekábrázolás mestere volt. Női és férfi arcainak expresszív vitalitásában, a ráncokban, mosolyokban mindvégig ott vannak a mágikus lélekábrázolás művészi kellékei. Ha költő lennék, azt mondanám: "az arcokon ezüstös fények villódznak, a kék békül, a piros lázad, és magasba ragad a lángtünemény, a fénykáprázat."
Cédrussorsot szánt neki a történelem, osztályrészül szegénység, mostoha életsors jutott, a közösségéért élt. Mindvégig mellette állt ihlető asszonya, az eszményi nő, az örök madonna. Művészünk tántoríthatatlanul hűséges a realizmushoz, a figuratív ábrázoláshoz, a részletező megfigyeléséhez. Drámaisággal teli képeiről fekete, olajos arcok, szigorú szájszélek tekintenek le. Színei a sárga-porosaktól, a meredek zöldeken, a levegő kékeken át a komor földszínekig haladnak. Látnoki alkatától nem idegen a balladai hangvétel, a pszichológiai rajz, a gazdag festőiség.
Egyes képeinek múlt század ötvenes éveit idéző szocreál ridegsége senkit se tévesszen meg. A sötét tónusok ellenére az emberarcok mindent átjáró belső fénye megóvja festőnket az ideologizált művészettől. Feszes ritmusú festményeinek ólomszürke égboltján mindvégig átszűrődik a fény, az ezüstös csillogás, átüt az emberi tisztaság áhítata.
Szükséges-e, hogy megértsük a festményt, vagy elég nézni, érezni? Diderot, az enciklopédista úgy tartotta, hogy a festmény a "szemen át a lélekig hatol, s ha ez a hatás a szemnél elakad, a festő csak az út kisebbik felét tette meg". René Berger, a 20. század művészettörténésze szerint: " A helyes magatartás, túl az alkotás egyszerű elfogadásán vagy visszautasításán, a megalapozott ítélet alkotása".
Jöjjenek hát: a vizuális szépségszilánkok, a bensőséges portrék, táj- és életképek egy mondatban! Ünnepeltünk "Önarcképével" kezdem, a háttér tüzes mezejéből kiemelkedő kissé "Jávor Pálos" férfiszépséggel. Folytatom a "Lövétei földműves" és a "Csehétfalvi asszony" keménységet, erőt sugárzó székely embertípusaival, akikről akár tanulmányt is lehetne írni, hogy eljussak az "Édesanyám" portréjának méltóságteljes arckifejezéséig, a fekete-fehérek lírai egyszerűségéig. Idillikus, népmesei hangulatot áraszt az "Elek apó", míg "Dr. Molnár István néprajzos" festménnyel művészünk a kultúrembernek állít emléket, akit hivatásának gyakorlása közben örökít meg.
Művészeti műfajainak hierarchiájában főszerepet játszanak az alakos, avagy anélküli csendes, nosztalgikus tájképek. Megérintenek az "Őszi alkony a Nagy-Küküllőn", az "Őszi erdőben", a "Csorgó a Tavasz utcában"tájképek patriarkális, elégikus hangulatával. A növényzet színfoltszerű ábrázolásával már-már az atmoszferikus hatásokra törekvő, szabadabb festőiségű művészet irányába megy el művészünk.
Zsánerképeinek sorát a "Két világ" moralizáló képe nyitja meg. Egyenes vonalakkal, visszafogott színekkel ábrázolt "tiszta asszony"az életet jelképezi. A "világi nő", a pompás színekben tündöklő cigarettázó hölgy, lefittyedt ajakkal, emelkedő szemöldökével bizonyára az elkárhozott, kiszolgáltatott női lelket képviseli. "Bányászképein" a megfeszített munka utáni fáradtság, közöny köszön vissza. Az izzadtságos arcok komor látványát még a hamvadó cigarettavég hangulatos motívuma sem tudja oldani.
A "Számoló" festmény kifejező pillanatkép. Az ormótlan ujjakkal számláló pipázó öreg látványa nehezen felejthető, akárcsak a "Búzamentés", a zord arcok mementójával. A "Csikó" kompozíció a mozgalmasságával hat. Szinte szürrealisztikus az égbe nyúló vadlúdnyakak, fehér szárnyak expresszív látványa. Az "Új ember születik" vászon barázdált férfiarcnak, cigaretta és írógép motívumnak összehozása egy fedél alá, hangulatos megoldásnak tűnik. Megkapó szépségű, ikonikus kompozíció a "Boldogság" alkotása az édesanyakarok ölelő ívével, a képbe "belelógó" apaarc finom humorával.
Utoljára hagytam bemutatásomban művészünk festői hitvallását megfogalmazó, a meghívón is szereplő "Csemeték"jelképes kompozícióját. Festőművészünk fölényes technikával ragadta meg a mélységet, juttatta érvényre tér- és tömegalkotó talentumát. Figyeljük csak meg a kiegyensúlyozott képtagolást, az alig jelzett rommotívumot, a fenségesen táj kies valószerűtlenségét. Olyan az egész festmény, mint egy fényzuhatagba foglalt élethimnusz, melynek intimitása egyszerre közeli és elérhetetlen.
Kis és nagy ember sorsa kísérte ünnepeltünk életét. Az általa készített mesterhegedűk egyikéről egykor még Ruha István érdemes művész is elismeréssel nyilatkozott: "olyan melegen szól, mint amilyen Laci bácsi lelke volt." Valóban, de a festményei is ilyen melegen szóltak és szólnak hozzánk, a mai napig. Ipó László a "tiszta és súlyos álmok" festőjeként marad emlékezetünkben.
Székelyudvarhely, 2019. február 20.

Németh Júlia

IPÓ LÁSZLÓ, A LÉLEKBÚVÁR FESTŐ

Minden ember a maga nemében kincs, s a felejtés bűn. Az átlagember szintjén is. Pedig néha még kimagasló személyiségek, írók, művészek, tudósok is kikopnak a köztudatból. A kollektív emlékezet ugyanis olykor fölöttébb szelektív. Ha nincs a család, az utódok, akik felfrissítsék, akik áldozatokat is vállalva ápolják szerettük emlékét, az értékek a felejtés homályába veszhetnek.

Az Ipó-hagyatékot ilyen veszély nem fenyegeti. Hiszen nem csak példaértékű, de egyenesen megható az a szeretetteljes gondoskodás, az a fáradtságot nem ismerő odaadás, ahogyan az Ipó család, s különösképpen az immár szintén elhunyt legidősebb fiú, László és leánya, Ildikó Imola viseltetett és viseltetik az apa, nagyapa id. Ipó László székelykeresztúri festőművész örökségéhez.

A mintegy tízezer lakosú székely kisváros leghűségesebb festője - negyvenkilenc évet töltött megszakítás nélkül választott városában - 1911-ben született Felsőboldogfalván. Korán árvaságra jutott, mindössze három éves volt, amikor édesapja elesett a háborúban. Bevallása szerint a sors elvette tőle a boldog gyermekkort, a hazaváró szülői otthont, a felsőbb iskolai végzettség lehetőségét. "De talán felsőbb iskola volt, amikor az éhségtől az utcán összeestem, hogy fűtetlen, bérelt szobában, fagyott ujjakkal festettem, lettem az emberlélek sokszínű világának imádója"- írja visszaemlékezéseiben. S bár túl nagy vagyonra később sem tett szert, boldog ember volt. Hiszen amit gyermekkorában nélkülöznie kellett, a családi fészek melegét, azzal a sors később busásan kárpótolta. Kiegyensúlyozott, harmonikus légkörben élt és alkothatott, imádott gyermekei s gyönyörűséges felesége, "örök madonnája" társaságában. Ők voltak a legbecsesebb kincsei: a négy gyermek, a hűséges társ s persze született adottsága, a művészet iránti vonzalma, amely bensőséges, színekben gazdag képi beszéd formájában öltött testet.

Tehetségére korán felfigyelt tanítóképzőbeli tanára, Daday Gerő festőművész, akitől a rajzolás minden csínját-bínját elsajátította, hogy aztán Vass Albert műhelyében ismerkedjen meg részletesebben az olajfestés technikájával, Ács Ferenctől pedig a portréfestés fortélyait lesse el. S mentorai közé tartozott a művészettörténész festő, Pattantyús Károly is.

Első önálló kiállítását 25 éves korában, 1936-ban, Székelykeresztúron rendezte meg, majd Segesvár, Medgyes, Marosvásárhely következett. A negyvenes évek elején Kolozsváron arat sikert munkáival, többek között megfesti a Protestáns Teológia jeles professzorainak arcképét és megnyeri az Orvosi Egyetem képzőművészeti pályázatát. De amint ő maga is megjegyezte, sosem "csak" az arcot festette. Hiszen az emberi lélek, a belső értékek, erények, szépségek kiváló ismerője volt. Ilyenformán portréi egyben sajátos lélektérképek is, amelyekből a valósághű, precíz műgonddal kivitelezett, jellegzetes formajegyek mellett, az egyén belső világa, karaktere is kiviláglik. Portréinak

nem egy alanyához erkölcsi, szellemi, világnézeti azonosság, nem ritkán baráti, esetenként tanítványi kapcsolat fűzte.

Az 1944-es történelmi fordulat után visszatért Székelykeresztúrra, amelyhez 1991-ben bekövetkezett haláláig mindvégig hűséges maradt.

És hűséges maradt ahhoz a miliőhöz is, amiből jött és ahhoz a realista stílushoz, amit mestereitől elsajátított. Nem akart minden áron újítani, nem akarta minden áron megreformálni a művészetet, nem akarta sarkaiból kifordítani a világot. Egyszerűen csak a maga sajátos belső látásával, érzelmileg átélve, lélekben feldolgozta és képileg lereagálta mindazt, amit környezete, a maga teljességével, embereivel, élővilágával, tájaival nyújtott számára, az ember és a művész számára. Képpé formálta mindazt amit látott, tapasztalt, érzett és megérzett. Tette pedig ezt a maga tisztességes, becsülettel elsajátított és a legapróbb részletekig kiművelt művészi eszközeivel és őszinte megérzéseivel. De úgy, hogy önmagából is nyújtott valamit a befogadónak. Jelesül azt a szeretetet, olykor egyenesen áhítatot, amit ábrázolata tárgya iránt érzett. Melegséggel telített, bensőséges, színekben pompázó ragyogó tájak, falusi életképek, emberközpontú zsánerképek és karakteres portrék (Tompa László, Gyallay Papp Sándor, György Dénes) gazdagítják életművét.

Rendkívül termékeny festő volt, de szerencsére futotta erejéből, hiszen a festésből kellett eltartania népes családját. Így aztán megrendelésre is dolgozott, s a neves emberek portréi mellett megannyi székelykeresztúri egyszerű polgár arcképét is megfestette. Festői nyelvezete igényes, de közérthető. Az egyszerűség nála vezérelvvé nőtte ki magát. Nem akart kibújni önmagából, sajátjainak festett, azt és úgy, amit és ahogyan látta és érezte.

Alkatilag, származásilag is közel állt a egyszerű székely emberhez, nem véletlen tehát, hogy életképeiben oly gyakran jeleníti meg tevékenységüket, gondjaikat, örömeiket. Avatott lélekbúvárként alakos kompozíciók hosszú sorával adózik az emberi lélek sajátosságait, mélységeit is felvillantó tematikának (Székely tehetség, Vadászmese, Csemeték, A táltos kecske, Két világ, A fáradt kaszás, Új ember születik, Dr. Molnár István munka közben). Aminthogy imádott családja, felesége, gyermekei, unokái is főhelyen szerepelnek, és önarcképei is számottevőek, beszédesek.

A mesterségbeli tudással készült, valóságból ihletődött, s azt szeretettel, melegséggel visszaadó, realista képek tetszetősek, közérthetőek. Nem véletlen tehát, hogy munkái széles körben visszhangra találtak. Hiszen a nagyérdeműnek festett szívvel-lélekkel, legjobb tudása szerint. Meggyőződése volt, hogy alkotásai a befogadó által válnak teljessé. Ezt igazolja ez a jelenlegi, látványos kiállítás is, amit az Ipó László Alapítvány elnöke Ipó Ildikó Imola, nagyapja életművének legjobb ismerője rendezett. A meghatározott tematika, a székely eredet, lelkiség és sajátosságok mentén válogatott Ipó-festmények a műélvezet mellett egy csöppnyi székelyföldi hangulatot is becsempésztek Kolozsvárra.

A művész 1991-ben bekövetkezett halálát követően geológus fia, ifj. Ipó László 1994-ben édesapja emlékének szentelt, kolozsvári és budapesti fiókokkal rendelkező alapítványt hozott létre, amelynek működtetését leányának, Ildikónak hagyta örökül.

Az alapítvány sikeres tevékenységét igazolják az Ipó László Emléknapok valamint a festő alkotásaiból rendezett emlékkiállítások sora. Ifj. Ipó László fáradtságos munkával annak a háznak a tulajdonosait is felkutatta, ahol az Ipó család 49 évig bérben lakott, és megvásárolta, egy leendő emlékház létesítése céljából. A neves szobrászművész és jó barát Hunyadi László készítette dombormű és emléktábla jelzi a nemes szándékot.

De emléktábla került a művész ajándékaként létrejött, 30 Ipó-festményből álló, múzeumbeli képtár falára is. S a székelykeresztúri születésű Gyallay Papp Sándor költő és Márkos András hegedűművész emlékét idéző emléktáblák is az alapítványnak köszönhetően készültek el.

Egyébként maga Ipó László is tehetséges zenész volt, a székelykeresztúri filharmónia első hegedűse valamint hegedűkészítő mester, s a versírás sem állt távol tőle. Sokoldalúsága, munkabírása, emberi és művészi érdemei immár örök kincsként vonulnak be kultúra kedvelő-tisztelő közösségünk emlékezetébe.

Kolozsvár, a művész egykori sikereinek városa, Magyarország Főkonzulátusának jóvoltából és az Ipó László Alapítvány közreműködésével ismét szélesre tárhatta kapuit a székelykeresztúri festő előtt.

Elhangzott 2017. szeptember 19-én, Kolozsváron, Magyarország Főkonzulátusának rendezvénytermében, a kiállítás megnyitóján.

Ipó László lélektérképei családiasan

Sarány Orsolya újságíró cikke a Szabadság napilapban

A hűség, a helyhez és közösséghez való példaértékű kötődés, illetve az egyszerűség tükröződik Ipó László székelykeresztúri festőművész alkotásain, amelyekből kedd délután nyílt kiállítás Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán. Az alkotónak két évvel ezelőtt is volt egy nagyobb tárlata Kolozsváron, a Művészeti Múzeumban, a most nyílt, kisebb kiállítás különlegessége, hogy a festőművész által kedvelt és így gyakran ábrázolt székely, magyar elemek köré épül.

A kiállítás házigazdája Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja volt, az alkotásokat Németh Júlia műkritikus méltatta, de a rendezvényen a festőművész leszármazottai, lánya és unokája, illetve a különböző portrékon ábrázolt személyek leszármazottjai is részt vettek, így hamar rendkívül családias hangulat alakult ki.

Németh Júlia a megnyitón elárulta: hatalmas meglepetés volt ez a tárlat számára, a kiállított alkotásokat eddig csak képernyőn látta, így amikor végre élőben is megtekinthette azokat, úgy érezte, hogy "mind csak kellett nézni, nézni, nézni".

A műkritikus kiemelte: híres, tehetséges művészek, akár az átlagemberek feledésbe merülhetnek, pedig a felejtés, az értékek elvesztése bűn. Szerencsére az Ipó László hagyatéka nincs ilyen veszélyben, a családja, elsősorban fia, ifj. Ipó László vigyázott rá, majd halála után ezt a feladatot az unokája, Ipó Ildikó Imola vette át - mondta el Németh Júlia, aki a főkonzulhoz hasonlóan kiemelte a művész egyik fontos erényét, a hűséget, hisz 49 évig alkotott Székelykeresztúron. De Németh Júlia azt is elárulta Ipó Lászlóról, ami a képeken szintén visszaköszön, hogy az emberi lélek kiváló ismerője volt. "Sosem csak az arcot festette, hiszen az emberi lélek, a belső értékek, erények, szépségek kiváló ismerője volt. Ilyenformán portréi egyben sajátos lélektérképek is, amelyekből a valósághű, precíz műgonddal kivitelezett, jellegzetes formai jegyek mellett az egyén belső világa, karaktere is kiviláglik." - méltatta a művészt Németh Júlia.

A rendezvényen részt vett a festőművész unokája, Ipó Ildikó Imola, az ifj. Ipó László által létrehozott Ipó László Alapítvány elnöke, a hagyaték legjobb ismerője. Az unoka nagyapja emléke előtt tisztelegve, az alapítványon keresztül, számos rendezvényt, emlékkiállításokat és emléknapokat is szervez.

Ipó Ildikó Imola a megnyitón elmondta: azért különleges ez a rendezvény számára, mert hidat képez múlt és jelen között, "olyan embereket ábrázolnak a portrék, akiket megéri éltetni, és akiknek a leszármazottai jelenleg itt vannak." A jelenlevő leszármazottak közül a megnyitón felszólalt Gyallai-Pap Sándor költő lánya és Molnár István néprajzkutató unokája is. Mindketten elmondták, személyesen ismerték a festőművészt, gyermekkori emlékeik kötődnek hozzá. Gyallai-Pap Sándor és a festőművész barátok voltak, akiket Erdély imádata kötött össze, míg a néprajzkutató munkája lenyűgözte a festőművészt, derült ki a megnyitón.

A rendezvényen közreműködött Kozsik József színművész.

A kiállítás október 18-ig látogatható Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán (Főtér 23. szám).

(Borítókép: A kiállítást a festőművész unokája, Ipó Ildikó Imola, Németh Júlia műkritikus és Mile Lajos főkonzul (balról jobbra) nyitotta meg. Fotó forrása: Facebook/Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa)

https://szabadsag.ro/-/ipo-laszlo-lelekterkepei-csaladiasan

Ipó László "szerencséje"

"...szüleim szegények voltak, csak a szegénységet adhatták útravalóul, amikor 1911. március 4-én Felsőboldogfalván megszülettem.(...)Az életemet a szegénység formálta? Nem... Már ötvenhárom éve, hogy ezt a változatos világot járom, kutatom, csodálom és festem... Végtére is hálás vagyok sorsomnak, hogy kézen fogott és közelebb vitt az ember értékeihez, szépségeihez. Így lettem arcképfestő illetve realista festő. Ahogy az élet tanított igaznak lenni, az emberi lélek világában tanultam mindég: ne tévedjek." Amint a múlt század hatvanas esztendeiben rögzített önvallomásból kiragadott néhány mondat is érzékelteti, anyagi gondokkal, pályanehezítő akadályokkal bőven szembe kellett néznie Ipó Lászlónak, ezek azonban nem tudták eltántorítani alkotó szenvedéllyel járt útjáról, nem gyengítették azt az erőteljes hivatástudatot, amely talentumai kiteljesítésére ösztönözte. A lét nehézségeiből fakadó hátrányokat képes volt alkotói előnnyé nemesíteni: elmélyülten, közvetlen tapasztalatok alapján ismerte meg az életet, került közel az emberekhez. Hogyan is érezhette volna magát szegénynek, ha többes tehetséget hordozhatott génjeiben? Köztudott, hogy Székelykeresztúr festője zenészként is remekelt, tollforgatásban is kitűnt, akik ismerhették, egy-kettőre érezhették, különleges egyéniséggel találkozhatnak. Alulírott is szerencsésnek tarthatja magát, hogy rádiós szerkesztőként a hetvenes években felkereshette a Mestert otthonában, láthatta festményeit, megcsodálhatta az általa faragot hangszereket, hallhatta műhelytitkairól, művészi hitvallásáról beszélni. A szerencse különben a festőt olykor elkerülte, máskor felkarolta. S talán a sors legnagyobb kegye számára az, hogy értékes öröksége nem kallódott el. Manapság, amikor igen jelentős művészi hagyatékok szóródnak szerteszét, kivételesen szerencsés lehetőség, hogy egy alapítvány vegye gondjaiba, ápolja, népszerűsítse a művész halála után az alkotásokat. Ipó László utódainak, családjának ez szívügye, fontos foglalatossága. Kevés olyan festőnk van, akinek az életműve ilyen gyakorisággal kerülne közönség elé, mint az Ipóé. Ezeken a kiállításokon - legyen bővebb vagy szűkebb a válogatás - jól észlelhetők azok a festői erények, amelyek a művészt ma is érdemessé teszik a közfigyelemre: elmélyült, alapos emberismeret, hű karakterábrázolás, lényegre törő környezetrajz, érzékeny hangulatteremtő erő, kiegyensúlyozott kompozíciós megoldások, fénysugárzó színharmóniák. Mindez a festő szűkebb pátriáját, tágabban a Székelyföldet, Erdélyt tükrözi, nyilván nem nélkülözve a korszak jellegzetes stílusjegyeit. A mostani kamara-tárlat jellegét is ez határozza meg. A székelykeresztúri, székelyudvarhelyi, marosvásárhelyi, kolozsvári gyűjteményekből, magánkollekciókból s a családi hagyatékból szelektált anyag fő erőssége ezúttal is a portré. Csak ízelítőt kapunk a jeles erdélyi személyiségek arcképsorozatából s a festő szuggesztív önarcképeiből, a székely népélet sajátos mozzanataiból, a tájromantikát, balladás hangulatot is felvillantó olajképekből, az értékek érzékeltetésére azonban ennyi is elég. Egyértelmű a néző számára, hogy Ipó László azzal a világgal azonosult, amelyet a nagy empátiával megörökített Benedek Elek, Tompa László, Gyallay Papp Sándor, Molnár István és a szülőföldet éltető sok hűséges, egyszerű ember képvisel. Jó minden újratalálkozás az 1991-ben elhunyt művész festményeivel.

Nagy Miklós Kund

© 2018 Vállalkozás. 1013 Budapest, Clark Ádám tér 1.
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el